A reptérre hamar kiértünk, igaz félálomban nem sok mindent fog fel az ember. Az első nagyobb eszmélésem az az volt, hogy felszálltunk. Nem repültem még soha, úgyhogy jócskán megnéztem, ahogy egyik pillanatról a másikra már a felhők fölött voltunk. Egy repülőt amúgy sokkal nagyobbnak képzeltem belülről.
A repülés maga gyorsan eltelt: még ébredeztem, vagy épp csak folytattam az előző két nap kábult ébrenlétét. Frankfurtban átszálltunk, végül pedig 11 körül megérkeztünk. Jelentős meglepetés volt, hogy az aberdeeni reptér szörnyen kicsi. Amíg Frankfurtban 1 órát csak buszoztattak minket, meg kavarogtunk emeletről emeletre több terminálon át, addig itt leszálltunk a repcsiről, és amikor elkezdtem a buszt keresni, csak egy sárga mellényes csávó integetett, hogy merre menjek. Kb 20 méter séta után már a csomagfelvétel volt, az egész reptéren pedig egyszerre összesen 2 gép fér el.
Így már annyira nem féltem, hogy hogyan fogjuk megtalálni az egyetem önkénteseit, és hogy felférünk-e a buszra. Ők maguk ugrottak a nyakunkba, hogy mi biztos az egyetemre jöttünk, és kövessük őket, mindjárt jön a busz, amivel elvisznek minket a koliba. De ezt többnyire csak kitaláltuk Brigivel, mivel két nagyon kedves, de skót diák várt minket, és őszintén szólva a bólógatáson kívül nem tudtunk mást csinálni. A lényeg viszont az, hogy rettentő segítőkészek voltak, és állandóan dumáltak nekünk, szóhoz sem jutottunk, úgyhogy nem is nagyon derültki, hogy nem éppen értjük őket! :P
A busz elhozott minket a koliba, gyorsan kipakoltunk, s csatlakoztunk az egyetem wifi-rendszeréhez. Nagyon gondoskodnak rólunk. Egy hatalmas welcome-pack várt minket teendőkkel, dátumokkal, lépésről lépésre útmutatókkal, tényleg készültek, és gondoltak arra, hogy messziről jövünk, és el vagyunk veszve. Szinte mindenhol sárga pólós egyetemista önkéntesek voltak, akik rögtön az emberek nyakába ugrottak segíteni, amint egy percre is bizonytalannak tűnt valaki. A koli szoba amúgy nagyon jó, szép tiszta, van egy ágy, egy szekrény, egy íróasztal, és egy random csap tükörrel a sarokban, amit csak 4-5 óra után vettem észre! :D A mosdó és a konyha közös, de színvonalas mindkettő. A fürdőben külön, zárható kabinok előtérrel, a konyhában több sütő, hütő, kóddal nyitható/zárható 8 emberre.
Kis emléksarok:
Nagyon fáradtak voltunk már ekkor, de az érkezés azért picit feldobott mindenkit. Elmentünk Brigivel vásárolni utána. Nagyjából ugyanaz van itt is, mint otthon. Tesco, Lidl, Aldi, Spar, kiegészítve egy Asda nevű bolttal, illetve egy Morrisons ( :D ) nevű üzletlánccal. A Morrisons a legolcsóbb, illetve szimpatikus is volt nagyon. Igyekszem nem tenni, de vásárlás előtt mindent átszámolok forintba, hogy azért képben legyek, mit és mennyiért veszek. Igaz néhány dolgot el lehet baromi olcsón csípni (1 kg kenyér 50 pennyért, nagy Flora margarin 1 fontért), néhány terméket csak drágán lehet megvenni, magyar viszonylatban. A sör ára csillagászati, egy pubban a legolcsóbb korsó sör is 4-5 fontnál indul. Én ekkor döntöttem el, hogy nem nagyon fogok inni. :D Végül a boltban vettem egy 4es pakkot 3 fontért, ez volt a legolcsóbb, és majd néha hurcolok 1-1 üveget házibulikba.
A vásárlás után egy itt élő magyar ismerősünk megmutatta Aberdeent. Az egész úgy néz ki, mint egy középkori város... Nincsenek dizájnbeli ízlésficamok, pl. egy modern épület a kastély mellett: itt ha új házat építenek, hozzáigazítják a környezetéhez. Emiatt lesz kicsit melankolikus a hely (minden ház szürke kőből épül), de gyönyörű szép. A kollégium Aberdeen egyik legmenőbb helyén, az óvárosban van, a Don Streeten. Ez az utca egy az egyben úgy néz ki, mint az Abszol-út. Végig kell rajta sétálni majd minden nap az egyetemig, de nem bánom. :D Kikövezett út, ősrégi épületek, kávézók, kisboltok. Ebből az óvárosi részből kifelé haladva csökken a régi épületek száma is, de mint korábban írtam, a stílus megmarad, csak újabb építésű házakkal.
Ami viszont culture shock, az a bal oldali közlekedés... Az európai ember megszokja, hogy "balranézek, jobbranézek", aztán akkor is nézhet, ha jobbról elcsapja egy autó az útra lépve. Nagyon oda kell figyelni. Azt hinné az ember, hogy "á, csak az ellenkezője, könnyű lesz", de egy születésünktől fogva belénkvert dolgot nagyon nehéz átformálni. Semmit nem szabad rutinból csinálni itt. A jobb oldali kormány is nagyon vicces a kocsikon. A közlekedésről még: nagyon sok a kétemeletes busz! :) Imádom őket.
Mire hazaértünk, én csak egy dolgot akartam: aludni. Már alig álltam a lábamon. Szomorú voltam kicsit, mivel egy emberrel sem beszéltem különösebben, csak Brigivel meg Bencével, angolul talán nem is beszéltem dél óta. Persze mentek már a bulik, emberek rohangáltak fel-alá, de annyira nem volt kedvem semmihez, hogy ledőltem, és zzzz. Sajnos többször felébredtem éjszaka 1-2 őrjöngő ember miatt, de 13 órát sikerült aludni, kisebb megszakításokkal.
Az volt a baj az első nappal, hogy rettentő kimerült voltam. Emlékszem rá, de mintha csak egy álom lett volna, egy film, vagy valami ilyesmi. Kedvem se volt nagyon a dolgokhoz, a végére már járni is alig tudtam. Mindenesetre, épségben megérkeztünk egy csodaszép városba, ami 4 évig az otthonunk lesz! :)
Sikerült kialudnom magam, jó kedvvel keltem, úgyhogy készen álltam a nagy napnak, ami sokkal jobb lesz, mint az első, ami nagyon nehezen indult! Bele kell ebbe szokni... Ez a nap is vásárolgatással indult, tulajdonképpen köröket futottunk a kolesz és a boltok között, mindenhova benéztünk, megvettük, ami kell. Azért sok mindenre szükség van, ha az ember így berendezkedik.
A nap egyetlen negatívuma a telefontársaság volt. Elmentünk a 3 nevű szolgáltatóhoz (3 penny = 1 perc hívás bárhova a világon), hogy vegyünk SIM-kártyát. A csávó nagyon lelkes és segítőkész volt, de elfelejtette mondani, hogy a kártya csak okostelefonnal működik, úgyhogy most úgy néz ki, hogy kidobtunk 10 fontot. Mindenesetre visszamegyünk majd reklamálni, mivel a csávó erről egy szót sem szólt. Ennyire egyértelmű lenne hogy mindenkinek okostelefonja van itt?
Közben már kezdtek lassan az ismeredtségek is csordogálni. A konyhában összefutottam 1-2 szomszéddal, váltottunk pár szót, mindenki nagyon kedves. Ez általános. Az emberek nyitottak, mosolyognak. Délután elmentünk egy Juudit (két u-val) nevű észt lánnyal a tengerpartra. Érdekes, mert semmi különös nem vetíti előre. Mész a kastélyok között, egy focipálya, és jéé tenger. Ez volt az első alkalom, hogy valakivel hosszan beszélgettünk, eddig a fáradtság és félénkség együttesen nagyon legyőzött. Ennek a napnak viszont az ismerkedés céljával vágtam, vágtunk neki! :)
A legjobb viszont ez után jött. Megbeszéltük, hogy a tengerpart után menjünk be a kolesz társalgójába a többiekkel beszélgetni. És húúú... na végre megtört a fáradtság, és a félelem jege. :) Órákig beszélgettünk mindenkivel, oda-vissza járkáltunk, legalább 20 emberrel megismerkedtem részletesebben. Mindenki odajött köszönni, ezt a szokást én is átvettem. Senki nem nézi le a másikat, örömmel fogadnak, bemutatkoznak. Persze van, akikkel jobban passzol az ember, de mindenki rettentő nyitott.
És sok a skót. Némelyikük egész érthetően beszél, meg nyílván már hozzá is szoktunk az akcentushoz, viszont van két srác Glasgowból, akiknek egy szavát nem értem. Nagyon kedvesek, és valamiért állandóan odajöttek hozzám és mondták, de legalább 3-4x vissza kellett kérdeznem, mire felfogtam, mit akarnak. Érdekes volt. Egy lengyel lánnyal nagyon jóban lettem, illetve egy skót sráccal is.
Mindig akkor jönnek a legjobb dolgok, amikor az ember nem számít rá, vagy amikor épp valami rossznak tűnő dolog veszi kezdetét. Éjfélkor a biztonsági őr bezáratta a társalgót, és mindenki lézengeni kezdett. Hárman (a lengyel csaj, a skót srác, meg én) néhány ember után mentünk és felfedeztük, hogy itt van közvetlenül mellettünk egy másik koli is! :D Bementünk, és egy olyan eszméletlen jó társaságra bukkantunk, akikkel még sokáig múlattuk az időt. Mind skótok voltak. :D Volt gitár, harmonika, zenéltünk, énekeltünk.
Ebben a pillanatban először otthon éreztem magam.
És akkor ezzel a szép mondattal le is zárom ezt a bejegyzést! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése