Mint a legutóbbi, Honvágy című bejegyzés is mutatta, a lelkesedésem egy kicsit visszavett, és mondhatni, pánikba estem. De ez természetes, szerintem mindenkivel megesik, ha külföldre utazik, távol a családjától, egy teljesen más világba. Ugyanakkor, rájöttem mi hiányzott, az első tanítási hét az érkeztével megválaszolta a kérdésem: rendszer. Rendszer, adott napirend került az életembe, ami lehetőséget ad arra, hogy végre tanuljak, de emellett komolyabb barátságok szülessenek azon emberek személyében, akiket végre újra és újra látok.
Ezáltal kijelenthetem, hogy 2013.10.10.-én csütörtökön elérkezett az a nap, amely tökéletes volt, és igen, most már nem csak egy-egy pillanatra, hanem egész álló nap otthon éreztem magam itt, Aberdeenben.
Reggel Brigivel mentem be a campusra, mivel ugyanakkor kezdtünk. Csak át kell sétálni a Seaton Parkon, ami ugye csak éjszaka veszélyes ( :D ), és 15 perc alatt már ott is vagyunk. Éppen cserélték a virágokat (ez mi? :D), kiszedték az összeset, elvitték, majd plántáltak más színűeket. Nehogy már minden héten ugyanúgy nézzen ki a park... Szóval, már-már megszokásból sétáltünk végig a kis ösvényünkön, azzal a nyugalommal, hogy nem fogunk elveszni, elkésni, stb...
Nekem kiscsoportos angol órával (ez az én béna fordításom, a tutorial az eredeti kifejezés) kezdődött a nap, erre voltam a leginkább kíváncsi már hetek óta. Majd írok egy bejegyzést az órákról részletesebben, de elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy ezek a tutorial-ok 10-12 emberre méretezettek, és az előadással kapcsolatban beszélgetünk, vitatkozunk. A tanár eszméletlen jófej volt: eleve azzal a kezdődött az óra, hogy kávét szürcsölve előadta, hogy nem szabad italt behozni, blabla, de amúgy nyugodtan. Aztán kiborította a kávét az asztalára eláztatva a papírjait, majd halál nyugodtan megjegyezte, hogy na, lehet hogy ezért nem akarják.
Egy kicsit tartottunk többen is az órától, mivel nem nyomtattuk ki a házifeladatot, csak laptopon hoztuk el, és a tanár (egyébként Tim) szigorától féltünk. Aztán minden gond elillant azzal, hogy kijelentette, ma nem fogunk tanulni, mert szerinte mindennek a kulcsa egymás megismerése, úgyhogy beszélgetni fogunk. Ő irányította a beszélgetést, kérdéseket tett fel mindenkinek, de rettentő érdekeseket, egyik sem volt klisé. Nagyon értett a kommunikációhoz. A jég is nagyon gyorsan megtört, egy óra eszméletlen jó beszélgetés lett a vége, amibe ügyesen belecsempészte az irodalmat is. Amellett hogy végig poénkodott, rendkívüli műveltségről is tanúbizonyságot tett. Nem tudtunk olyan könyvet mondani neki, amit ne olvasott, vagy ismert volna, még egy észt lány által felhozott költőről is hallott.
Az óra pikantériája, hogy én voltam egyedül fiú, 14 lánnyal a két oldalamon. Körülbelül ez az arány amúgy az előadásokon is. Nem mintha baj lenne. A végére mindenki mindenkivel nagyon jóban lett. Ismeretlenként léptünk be a terembe, barátokként távoztunk, és ebben Timnek is hatalmas szerepe volt. Különösen sokat beszéltem egy francia és egy szlovák lánnyal, akikre bátran mondhatom, hogy a barátaim lettek. Közösen futottunk a következő angol irodalom előadásra...
... ami sajnos el lett törölve, mert egy híres skót író, Alan Spence jött Aberdeenbe, és ő tartott nekünk órát "Miért írunk?" címmel. Azt hiszem nem kell különösebben magyaráznom a helyzetet, így is tudjátok, hogy egy óra mennyországban volt részem. :D Kérdezhettünk is tőle, erre külön készültem, viszont nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. 2 perce fogalmazgattam magamban elegánsan a "hogy éli meg az írói válságot" kérdést, s mire végre dűlőre jutottam, és emeltem a kezem, valaki benyögte ugyanazt. Mondom magamban nem baj, nem baj, gondolkodtam tovább. Áá igen, kézzel ír, vagy géppel, mit gondol erről a kérdésről mélyebben. Pont megfogalmaztam a kérdést, amikor a végére ért az alkotói válságos mondandójának (egyébként azt mondta, hogy felidéz egy emléket, elkezdi naplószerűen leírni, s ekkor ihletett állapotba kerül mindig), már jelezte is gesztusaival, hogy várja a következő kérdést. Már emeltem a kezem, amikor még gyorsan hozzátette, hogy egyébként kézzel írja a vázlatait, mert szerinte sokkal több kreativitást használ így az ember. Aztán nézett rám mosolyogva hogy várja a kérdésem. Valahogy kivágtam magam, és kérdeztem, de már nem tudom mit. :D Lehet hogy azt, hogy hogyan lehet telepátiát használni?
Az előadás végén elköszöntem újdonsült barátaimtól, s elindultam hazafelé. Esett az eső, fújt a szél minden irányból, még alulról is, úgyhogy nem volt sok értelme az esernyőnek, de kinyitottam. Körülbelül két másodpercig bírta, a szél egyszerűen lecuppantotta az esernyő ernyő részét, és én ott álltam a vázzal a kezemben, amit én csak "es"-nek neveztem el. Csöppet sem volt ciki. Gyorsan visszaszaladtam az épületbe, és vártam, hogy elálljon a vihar, ami körülbelül 2 perc múlva be is következett.
Ekkor találkoztam a katalán ismerőseimmel, s velük együtt mentem haza, immáron napsütésben. Útközben egy nagyon érdekes spanyol hagyományról beszéltek, ami teljes mértékben elnyerte a szimpátiámat. Egy áprilisi napon a fiúk adnak egy szál rózsát a lányoknak, akik cserébe egy könyvet nyújtanak vissza. Mivel a könyv kicsit drágább, mint a virág, ezért mostanában a fiúk is adnak a rózsa mellé még egy könyvet, szóval tulajdonképpen ez a könyv ajándékozás napja. Azt mondták, ezen a napon mozdulni nem lehet Barcelonában, és minden könyvesbolt az utolsó példányig ki van fosztva. Egy ember 15-20 könyvet kap ilyenkor, ami aztán 1 évi olvasmányt tesz ki, a következő alkalomig. :D Nekem ez nagyon tetszik. :P Ezen a napon egyszer el fogok utazni Spanyolországba.
Megebédeltem, majd mentem vissza az első francia tutorialomra (a kiscsoportos foglalkozást innentől kezdve hanyagoljuk), amit majdnem olyan izgatottan vártam, mint reggel az angolt. Egy 20. századi francia költőt, Jacques Prévert-et vesszük, nagyon egyszerű olvasni, mégis mély gondolatok vannak a verseiben. Szóval nagyon vártam már, hogy beszélgessünk róla, az óra kezdetekor viszont megszólalt a tűzriasztó... épület kiűritése, szépen sorban, blabla, próbariasztás, köszönjük szépen. Szóval ma se lesz francia. :D A váratlan helyzet viszont jól összekovácsolta a kis 9 fős csoportunkat, s a 30 percre redukált órán már teljesen felszabadultan beszélgettünk.
Az óra végén megkérdeztem, szalad-e még valaki filozófiára. Szaladt. Úgyhogy egy Andy nevű sráccal szeltük a háztömböket az előadóba, akiről közben megtudtam, hogy gitározik és szereti a rockot, szóval hamar megtaláltuk a közös nevezőt. :D Útközben összeakadtunk egy, általam már korábban megismert fiúval, úgyhogy így hárman mentünk tovább. Ez itt amúgy nagyon vicces. Mindenki mindenhova egyedül indul el, aztán szépen minden kereszteződésben összeakad valakivel, csatlakoznak/leszakadnak mások, és nem ritka hogy 10-en esünk be egyszerre az előadóba. :)
A filozófia jó volt, mint mindig, utána már nem időztem sokat, mert készültem a Creative Writing közösség első találkozójára. Odaérve kiderült, hogy pontosan ugyanazt csinálják, mint mi a Karinthyban az Alkotókörben: a tagok elhozzák a legújabb írásaikat, felolvassák, majd a többiek kommentálják, megosztják észrevételeiket. Kicsit mélyvízbe dobtam magam, mert én voltam az egyetlen külföldi, mindenki más anyanyelvi angol, túlnyomó többségben skót volt. Szóval néhány írásnál csak néztem ki a fejemből, és megállapítottam, hogy na ebből egy szót sem értettem. Majd csak hozzászokom. Mindenesetre nagyon tetszett, szeretettel fogadtak, és pozitív érzésekkel indultam el hazafelé.
Útközben összefutottam az egyik szomszédommal, egy román sráccal, és vele jöttem hazáig. És itt megállnék egy kicsit. Kicsit féltem attól, hogy milyen lesz itt a magyar-szlovák-román viszony, mivel elég sokan vagyunk itt az egyetemen ebből a három országból, és odahaza megy a pocskondiázás rendesen. Viszont azt kell mondanom, ilyen pozitívan még sohasem csalódtam az életben: mindenki kedves a másikkal, sőt, az átlagosnál jobban igyekszik közeledni, amolyan indirekt ellenállásként arra a értelmetlen gyűlölködésre, ami mindmáig körülveszi ennek a három népnek a kapcsolatát. Amikor kiderül, hogy honnan jöttünk, nem húzzuk a szánkat, hanem mosolyogva megállapítjuk, hogy de jó, akkor szomszédok vagyunk. A felesleges harag szítása idáig már nem ér el, és úgy látom, mi ezt az egész ellentétet barátságokkal enyhítjük. Nem egy szlovákkal, vagy románnal beszélgettem erről, és mindenki hasonlóképpen áll a dologhoz, aminek én nagyon örülök. És tudjátok, kivel lehet a legnagyobbat nevetni, meg a fejünket fogni, ha összekeverik Budapestet Bukaresttel? Hát nem a románokkal? Röviden ennyit erről. Bármi is volt népeink között, az már nem a mi kenyerünk, mi nem tettünk semmit egymás ellen, tiszták vagyunk. Remélem ezt minél többen így fogják folytatni. - személyes vélemény, egyet lehet érteni, meg nem. Én mindig a békét támogatom, és ezért megkövezni nem lehet.
Hazaértem, megvacsoráztam, aztán még jelentkeztünk 1-2 állásra Brigivel. Igaz, felvettek a Morrisonsba, de azért nem ez az életcélom. Találtunk egy speciális iskolát, ahova egyetemistákat keresnek autista gyerekek felügyeletére. Ide kicsit hosszabb a felvételi procedúra, de megpróbáljuk, mivel ez lenne most az a munka, amiből a legtöbbet profitálhatunk szakmailag, és anyagilag is.
Összességében, lett egy napirendem, és állandó barátaim, aminek nagyon örülök. :) Reggel a konyhában mindig találkozom a három katalán Erasmusos diákkal, Martával, Aleix-sel, és Paullal, akik talán mindenki közül a legnyitottabbak. Bármiről lehet velük beszélni, és állandóan mosolyognak, viccelődnek! Ezután elindulok iskolába, általában Brigivel, útközben pedig mindig összeakadunk valakivel, akit ismerünk, és beszélgetünk egy jót. Az órák előtt/alatt/után mélyebben megismerem a csoporttársaim, s így igazi barátságok születnek. Hazafelé együtt jövünk, nagyon sokszor még az ajtóban álldogálva, a beszélgetés csak nem akar megszakadni. Ezután vacsora ismét a katalánokkal, és este valami program - házibuli, vagy egy közösség találkozó (pl. Creative Writing). Ennyi, és kész a tökéletes nap! :)
