Az ember néha elmegy táborba, 1 hétre, akár kettőre, és jól érzi magát. Aztán hazamegy. Nem kell különösebben otthon éreznie magát, sőt egyáltalán nem is kell, épp ez a lényege, kicsit elszakadni. Itt is tábori érzésem volt, és nagyon jó volt... aztán 1 hónap után ez eltűnik, és nem érez az ember semmit - csak ürességet, idegenséget, valami zavaró másságot. A hétköznapok átvették az uralmat az újdonság felett, az ember pedig egy táborban ragad, messze otthontól. Nincs mihez ragaszkodni. Van néhány emlék: egy buli, egy-egy beszélgetés, de ezekhez nem ragaszkodik az ember, ezek csak vannak, de nem lehet beléjük kapaszkodni.
Aztán hirtelen történik valami... váratlanul, jelentéktelennek tűnő dolgok előrelépnek, és már várom őket. Már hiányzik, ha vége, és újra szeretném őket. Hirtelen barátok vesznek körül. A semmiből. S most már otthon érzem magam, már van mibe kapaszkodni. Már nem csak emlékek vannak, hanem emberek, események, amihez ragaszkodni tudok. Mi jut hirtelen eszembe? A több órás átbeszélgetett vacsorák a katalánokkal. A vasárnapi próbák a zenekarral. A melegszendvicsezések Brigivel. Az írói kör. Beszélgetések Lorenzoval, aki talán az itteni legjobb barátom. Az antikváriumban való lézengés. A reggeli séták és beszélgetések a suliba menet. Császkálás a városban. A csehek, akiket imádok. :D Ezek, ők már mind-mind hiányozni fognak, ha elmegyek innen. Most már van egy otthonom it is, és ez jó érzés! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése